Karcagi-Fekete István
Egy hitetlennek
Vajon az élet, mely vad érzelme
szedte szét most e poor létben,
gyarló testünk egyetlen, igaz,
érzéki hevülettől lángoló
szép szerelmes színét?
Vajon az élet, mely hideg,
zordon, jéghideg; forrón izzó, bűnös vágya
tépte szét most e poor létben
tékozló testünk egyetlen igaz
érzéki hevülettől lángoló
szép szerelmes színét?
Talán, mert félsz önmagamért szeretni.
Félsz a valódi szeretettől,
önmagad egója bezár,
s szolgává teszi a lelkemet.
Azt mondod; szeretsz.
Te nem engem szeretsz.
Te a feltételeid tükörképét szereted,
s ez nem szerelem,
ez félelme a gyenge elmének.
Azt mondod; szeretsz.
Te nem engem szeretsz.
Te a szeretet biztonságát szereted,
a leendő gyermekedet bennem,
s ez nem szerelem,
ez önzés legfelső fokon.
Mégis vagyunk,
akik szeretünk, imádunk
gyűlölünk és utálunk.
De ez így kerek, minthogy földünk is tökéletes.
A valódi szerelem nem korlátoz,
nem zárja el másik szíve szabadságát,
mert az nem fél,
és nem bizonytalan;
önzetlen és boldog, a másik szíve bolgodságán.
***
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.