Karcagi-Fekete István
Természet
A természetben sok csoda van,
melyhez képest az ember haszontalan;
a vadász, a gyilkos, a pusztító, az állati éned…
Igaz? Dehogyisnem, s ez így van rendjén,
igaz sokszor szörnyű termék!
Mégis az ember a természet része,
akkor meg miért nem veszi észre?
Ő és ő csak hangzik feljebb,
az evolúciótól nyert gazdag terhet,
el nem bírjuk, így csak küzdünk.
Nagy átok ez rajtunk.
Így szörnyű fajunk egyre csak nyel.
Elnyeli, mely nekünk kell.
Széttiporja magától a bajban
az egyedüli valós képet:
a természetet.
Beszéd, agy és gondolkodás.
Ajándék ez, mely minket szolgál.
Mégis! Te rongy, rőtvörös faj!
Saját ivadékaidra is rátámadsz majd?
Bizony! Ez nem vitatéma.
Mégis ez már hagyatéka,
e büszke, ámde gyarló fajnak,
melyben a költői lant is gyakran hallgat.
De olykor folynak bús medrükben,
dalolnak az élet hevenyében.
Nem bánják, ha sarat kapnak;
dúdolnak, dalolnak…
Úgyis e föld nem hazájuk,
melyben csak a szenvedés vár rájuk.
Küldetésük így egyre csak száll,
„Dalolunk, míg a szent sír magába nem zár!”
***
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
