Pistikém ez nagyon nagy!!

Jackson

Fekete István Szabadság madara... című versének elemzése

A középiskolai magyar érettségi kifejtendő feladatainak eleddig méltatlanul mellőzött műremeke a tárgyalt költemény. Mellőzöttségének oka elsősorban ismeretlenségében keresendő, hiszen a kodifikált irodalomtudomány figyelme eleddig nem terjedt ki az alternatív közlési forrásokra, így a blogbejegyzésekre sem.

Pedig számos, a szakbarbarizmust és annak mintegy szakmailag introvertált sajtóját figyelmen kívül hagyó, valamint ennél fogva annak esztétikai röghöz kötöttségét negligáló fiatal költő tűnt fel a színen az internet térnyerésének következtében. Tevékenységük tudatosnak tetszik, bár néhányan szeretnék rájuk húzni a tudatosság nélkülözésének és eszközbeli szűkösségének (talán közhelyességének) vádló vizes lepedőjét. A szemellenzős esztéták csupán azzal nincsenek tisztában, hogy az individuum immár korlátlan térnyerésének köszönhető az a fellendülés, amely alkotóinkat félelem nélküli önkifejezési vágyra sarkallta, vagyis pont az a momentum, amely miatt a maga idejében (el)hallgatásra ítéltetett például egy József Attila is!
Pedig kitaszítottságában, magára hagyatottságában és az ebből származó lélekmarcangoló tusák lírai kivetítésében rengeteg szimiláris vonás található tárgyalt költőnk és a Baumgarten-díjas kozmikus poéta között. De ugyanígy rokonítható Fekete István költészete a szintén az egyszerű nép köréből származó, s annak közös hangjával azonosuló Koszpek Ferenc verseivel (www.koszpekferenc-versek.gportal.hu/gindex.php?pg=4402649), vagy az egyelőre magát Tollhegy néven aposztrofáló ismeretlen művész alkotásaival is (tollhegy.gportal.hu/gindex.php?pg=13095281&nid=5876329).

Fekete irodalmi előzményeiként szintén megemlítendők a romantikus-népies stílus elegyét a maga individuumába importáló Szabolcska Mihály népies költészetének stilisztikája, valamint a költőre ható poszt-coelhikus (esetenként poszt-müllerikus) jótékonyan moralizáló hatások, de meglepő módon a posztmodern "kiszólások" dzsungelei, azonban mélyükben mégis esszenciálisan Ady-i és József Attila-i vonásai is.
Jellegzetesen posztmodernnek tekinthetők a "csetnyelv" révén alkalmazásba vett kiszólások ("Hmmm..." "Hát igen!" "Mégis!"), melyek egyrészt meghökkentő hatásuk miatt kizökkentenek a gondolatmenetből, azonban józan visszafogottságukkal sokkal inkább asszociálnak az Ady Endre és József Attila lelkéből feltörő indulatos odamondásainak extrém reminiszcenciáira. A puritán egyszerűséggel odavetett indulatszók viszont nem extroverziót és a cselekvés azonnali szükségességét sulykolják az olvasóba, hanem sokkal inkább eltöprengést, marcangoló rágódást sugallnak.

A mű szempontjából jogosan, hiszen a Szabadság madara... című vers témája a szabadság és a kötelmek archaikus disszonanciájának modern korra vetített taglalása egy olyan egészen egyéni hangvételben, amelyhez csak a költő személyiségének pszichológiai feltérképezése deríthetne fényt. Erre nem is vállalkozhatunk, mivel csupán fogódzóink vannak. Első, felületes átolvasásra egy személyiség- és önképzavaros művésszel van dolgunk, azonban ez a tárgyalt alkotás szempontjából inkább tűnik erénynek, éppen nonkonformitása okán. Mindamellett nem tesszük le a garasunkat egyetlen személyiségelemző iskola metodikája mellett sem, mivel eleve holisztikus szemléletmódra törekszünk. Annyit megkockáztathatunk talán, hogy költőnk egyáltalán nem neurológiai kóreset, sokkal inkább felel meg a maga neurotikus lényét a külvilág meg-nem-értésébe fojtó artisztikus típusnak. Egyszerűbben szólva: Fekete az érzékeny költő lelki benyomásait feszíti a végső határokig, hangjában az időnként magányában elmélkedni vágyó egyszerű lélek bonyolultnak ható rezonanciája csendül.

Ebből kiindulva érthető csak igazán a repetíciót követő felsóhajtás ("Ó") jelentősége, majd a költő belemerítkezése a költemény folyamán egyre jobban kibomló egyszerre sajátos, egyszerre poszt-romantikus coelho-esztétikába.
Coelho és Szabolcska Mihály eszköztára meglepően hasonló: utóbbi szűkebb etnikai keretből meríti népi(es) életbölcsességeit, előbbi pedig ezoterikus szentenciákból építi fel mondanivalóját, éppen ezért tekinthetjük Fekete költeményét a kettő univerzális kohéziójának.
"Bitang menet ez nemiségünknek." - használja Fekete a jellegzetesen magyar népi jelzőt, majd vonja le a konzekvenciát, átadva magát a teljességre törekvő stílusnak: "Ez mind nemiségünk, létünk, szükségleteink csapdája: (...)". Ebből is látszik, hogy a szűk és tág mind autonóm, mind heteronóm szinten jelentkezik, vagyis Fekete, a látszattal ellentétben mégsem személyiségének látszólag korlátolt jegyeit tolja az olvasó elé, hanem egy trükkös trüvájjal egyetemes méretűvé bővíti azt.
A szűkösség és tágasság pszichoszexuális jelentősége mellett sem mehetünk el szemlehúnyva. Ugyanis a kozmikus motívum mentén hétköznapi szomatikus benyomásainkhoz jutunk el: nevezetesen a vagina egyszerre szorító, egyszerre tágas és befogadó mivoltáig.

Mint ahogyan József Attila is folyamatosan apakomplexusban szenvedett (elég erre példaként felhozni az unásig ismert Thomas Mann üdvözlését, vagy akár a Juhász Gyulához írt szonettkoszorúját), Fekete is lelke mélyén vágyik egy vezérlő elvre, amely egyéni életében képes legyűrni saját személyisége mesterkélt felduzzasztásából eredő ál-öntudatát, mindezt persze úgy, hogy közben fenntartja autonóm létezésének létjogosultságát, mint valóban egyéni hangon megszólaló költő. Ez a vezérlő elv, nem meglepő módon egy apa- és anyatulajdonságot egyaránt magában hordó nőben ölt testet, akire - életművének és életének hiányos ismereteire hagyatkozván - még nem ismerhetünk rá. Annyi azonban sejthető, hogy a Múzsa egyénisége és testmérete egyaránt kiterjedt: utalnak erre a kozmikus metonímiák ("Földöntúli"), az oximoronok (hercegnő <-> legyűrés) - ez utóbbit fizikálisan is nehéz elképzelni egy törékeny hercegnő-idol mentén, sokkal inkább egy ősvénuszi testes női attribútum megfelelői lehetnének. S hogy mindeme fizikailag is tömény benyomásokat a költő a szabadság madarával azonosítja, amely légiesen szárnyal, a legszebb ellentmondásos archetipikus hagyományokat eleveníti fel egészen a homéroszi Thétisz óta.

Összegezve, a kortárs magyar netköltészet remekével állunk szemben. Egy olyan inspiratív népi műalkotással (népköltészet alatt értve a modern folklorisztika felfogását, amely ebbe a körbe utalja nem csupán a paraszti szájhagyományt, hanem a vele egyenrangúnak tekintett internetes, írásbeliség-szóbeliség határán álló több mint tízéves tradíciót is), amely hatását tekintve a későromantikus szabolcskai kliséktől a József Attila-i és Ady-i bensőséges hangvétel legkiválóbb pillanatait elegyítve jut el a Paulo Coelho-i általános érvényű szentenciákig. S ami a legjelentősebb: belevegyítve mindezeket a korunk emberének emocionálisan labilis lelkivilágát megjelenítő Fekete István-i költészet folyamatosan fortyogó üstjébe.

Köszönöm a kimerítő verselemzést, profi munka.
Ha gondolod a blogomra teszek fel részletes önéletrajzot, de Ady és József Attila terén nem tévedtél, tényleg a példaképeim, mint Petőfi is.
Lenne egy kérdésem?
Fekete István "Empityu"

Az önéletrajz természetesen sokban segíti mind az esztétát, mind az egyszerű olvasót, ezért ne késlekedj.
Természetesen, lehet egy kérdésed, de akár több is.

@Biteburg Ménrót:
Szia, természetesen már írom a részletes önéletrajzom, még kérek egy kis időt.
Kérdésekkel kapcsolatban rólad érdeklődnék:
Te írsz-e verseket, hol és mit dolgozol?
Esetleg másképp is tudunk-e beszélni?
Msn-en, skype, facebook?
Nekem kellene segíteni, hogy esetleg tudsz-e,
olyan netes irodalmi honlapot ahová fel tudnám tenni a verseim, az ismertség miatt?
És olcsó könyvkiadót, mivel gondolkoztam kiadok egy verses kötetet, de nincs ehhez sok pénzem.
Sajna szociális munkásként dolgozok a fővárosban és nem vagyok nagyon megfizetve.
Segítségedet előre is köszönöm.
Fekete István