Csak az Önéletrajzom
1983. Szeptember 11. napján születtem a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Karcag városában, majd később se sokkal távolabb nevelkedtem, Kunhegyesen és Tiszagyendán. Mint erre a vidékre jellemző Kun néphagyományok nagyrészt engem is befolyásoltak a későbbiekben.
Édesanyám, Bene Erzsébet leánykori neve szerint, s foglalkozása alapján varrónő. Édesapám Fekete István, aki fuvaros és kőműves volt. Szüleim egy helyen nevelkedtek és éltek Tiszagyendán. Nagyszüleim és azok szülei is ezen a környéken éltek, mint földművesek (Tiszagyenda, Tiszaroff). Én 19 éves koromig Kunhegyesen és közvetlen közelében nevelkedtem, tanultam és sajátítottam el a jellegzetes „kun virtust”. Édesanyám 29 éves, édesapám 33 éves volt mikor születtem, így a kor és hely szellemének megfelelően már kései gyermeknek számítottam. Így óvtak és féltettek is mindentől. A családomban azonban, mikor 4 éves lettem nagy tragédia történt, édesapám hirtelen meghalt szívinfarktusban. A mi kis családunk igazán ezt nem is tudta feldolgozni. A temetésre engem ki sem vittek és csak két évre rá mondták el, hogy apa már nem jön haza. Ez még máig is feldolgozatlan trauma nekem.
Majd 6 éves voltam, mikor anyám újra férjhez ment, egy másik középosztálybeli lakatos szakmával rendelkező férfihoz, Csörögi Jánoshoz. Az új apának én örültem a legjobban, én vártam órákat, ha mondta jönni fog. S örültünk egymásnak, együtt játszottunk, míg végül akkori otthonunkból elköltöztünk az új, de nagyobb és mostohább otthonba. Ez az új apámé volt, aki alkoholista, így később sokat sanyargatja lelkem és elmém, de ez edzette a mostani egyéniségemet teljessé. Anyám túlzott féltése és mostohám féltékenysége és dacos haragja között őrlődtem. Testi bántalmazást nem kaptam, de a lelki verések hegei máig megvannak.
De én, mint már akkori lázadó 8-10 éves koromig túlmozgásosnak, túlságosan rossz gyermeknek számítottam, aki még az óvó nénit is megrugdossa. Kaptam is ezért sok dorgálást. Igazán 12 éves koromra mondható, hogy megnyugodtam és a tanulmányaim, így 5 osztály körül felfelé ugrottak. Az elfojtott és meg nem értett érzésem a tanulásba öltem. 8. osztály végére én lettem az osztály egyik legjobb nebulója.
Majd a helyi Gimnáziumban tanultam, itt is jó eredménnyel. Ekkor és még az általános iskola 7.-8. osztályában kezdtem tekintetemet az irodalom felé fordítani. Első versem is ezekben az időkben íródtak (1997.-ben: „Négy éves voltam; Kiskutyám a nyugvóhelyre”). Az irodalom ekkor már kedvelt és sokat olvasott témája lett életemnek. Ady Endre, József Attila, Petőfi Sándor, Babits Mihály köteteinek olvasása mindennapossá váltak. Kedvenc tantárgyaim még a történelem és a biológia voltak. 2003-ban tettem le az érettségit sikeresen és tettem le egy informatikai vizsgát is – a kor kihívásainak megfelelően –.
Innen tovább, a jászberényi főiskola Szociálpedagógia szakára jelentkeztem és sikeresen be is kerültem. Itt 2003.-2007.-ig tanultam. Mikor is az otthontól távol a Jászság fővárosában éltem. Ekkor kezdődött el igazi szabadságom, kamaszkorom. Akkor még nem tudva, hogy ezek az évek (2007-ig) az utolsók a boldog, felhőtlen és szabadságfényű életemből. Itt éltem meg először a barátokkal közös heves vitákat, közös bormámoros sétákat és szédítő, majd nagy puffanásban kiteljesedő szerelemet. Az alkotások megírásának vágya és papírra vetése nem maradt el ezen évek alatt sem („Ha gondolatunk; Szabadság madara; Egyszer volt; Várok egy Tavaszt”).
Majd egy kis ideig dolgoztam nem szakmán belül, mint gyártósori összeszerelő, műanyaggyárban és operátor a Samsung cégnél.
Szakmán belül először egy jogvédő roma szervezetnél dolgoztam Jászladányon, ahol titkároskodtam, a technikai eszközöket kezeltem és a szervezet tanodájában oktattam a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket a számítógép használatára. A szervezet indított is egy Országjáró körutat, ahol a roma telepek helyzetét méri fel. De pénzhiány miatt ez félbe maradt. A szervezet elnökével haragban váltunk el, mivel nem tudott kifizetni.
Én 2008. őszén költöztem haza, Kunhegyesre. Itt édesanyámmal és öcsémmel éltem, aki a mostohámtól született és ekkor már 17 éves. Ebben az időben mostohaapámtól külön élünk, már 4 éve. 2009-ben 3 hónapig együtt éltem egy tőlem 5 évvel, idősebb nővel, akivel kapcsolatunk az elejétől nem volt stabil. Ő birtokolni akart és irányítani, én meg mint szabad szárnyú, költői szabadság szárnyain szárnyaló, elveszett madár élni, szárnyalni. Így a kapcsolatunk viharosan és sok civódás után vége szakadt (2010: „Egy hitetlen léleknek”).
2010 elején kis baráti segítséggel felköltöztem a fővárosba, részben felejteni a „Rég elmúlt szerelmeket…” („Akkoriban még”), részben munkát találni. Szerencsére kis idővel elhelyezkedtem a Félúton Alapítványnál, mint szenvedélybetegek közösségi gondozója. Én a VIII.-X. kerületben dolgozom, mint szenvedélybetegek közösségi gondozó. Sok mindent láttam (nyomor, eltorzult életek), s ezek hatására íródott 2011.-ben a „Betondzsungel; Ha gondolatunk – a város közepén-„.
Karcagi-Fekete István
U.I:
Röviden ennyi, de ez csak ideiglenes vázlat, mivel még bővítésre, szépítésre szorul. Ezúton is köszönöm a nyájas olvasónak, hogy e sokbetűs életet átolvassa.
***
Karcagi-Fekete István
...Fáj a szív
Ha gyáva vagy, akkor gyáva vagy
...zúgja az ész,
de a szív is hangot ad,
nem, nem és nem,
az észt hallani nem szabad,
mert az önző és balga-tag.
A szív csak mely tiszta,
nemes és örök hang,
bár sokszor fáj,
légy bátor és erős lovag,
az idő neked jár,
mi szükséges megkapod, ha ember maradsz.
***
Karcagi-Fekete István
Létünk fénye
Életerő tedd friss kezed ránk!
Frisses elem, mely minket erénnyel ád.
Dombokon, oly fényben szeret létem ám,
hisz’ a sötétség oly kegyet szegő vágy.
***
Karcagi-Fekete István
Betondzsungel
Állok, s várok?!
Szállnék, de nem tudok.
Nem lehet üde frissítőt
tikkadtság ellen szürcsölni nedűt.
Nem lehet itt,
ahol az eltévedt emberek
átlátszó zacskóktól
átlátszó halált remélnek
sóhajtásnyi boldogság után.
Állok, s várok?!
Hinnék, de lehet még?
Nem lehet itt a lelketlenség dzsungelében,
a rohanásban, a figyelmetlenségben,
ahol a villamos robajban
dünnyögő nincstelenek
szagos szidalmainak
céltalan fájdalma elborzaszt.
Itt, ahol a nedves vasakról
cseppenként csepegnek
a kivetettek borgőzös leheletei,
megbúvó, érdes tenyereik
minden apró neszre kinyúlnak,
talán egy jobb világ felé.
***
Karcagi-Fekete István
Ha gondolatunk...
A város közepén
Ha gondolatunk eltévelyeg
a nyolcker viharos zajtengerében,
a bűz és szmog kínzó ölelésében,
akkor nem lehet, hogy
agyunk minden apró idegjelensége,
minden emberi tehetségünk
tovaszökhet a …
…ha emlékeink eltűnni látszanak a
nyolcker nem akadálytalan nyomorlátványában,
a cigi-cikk rengetegben;
bűn, szegénység nedves morzsái felett,
akkor nem lehet, hogy
minden mi ajándékként érte fajunk,
tovaszökhet a…
…ha fajunk erkölcse eltűnik az élet
sokszor igazságtalan bírálatai közt,
akkor nem lehet, hogy
a „teremtő fénysugár”, mely
nekünk az értelmet adta,
azt gondolhatja: hálátlan és buta faj vagyunk?
Ha elrúgjuk magunktól világunk
legnagyobb fegyverét:
az emberi értelmet, jóságot, emberséget?
De, ha mégis végleg megsemmisül
minden emberi tehetségünk,
óriási le nem rázható súllyal és terrorral
ülhet ránk a... nem becsült
becsülendő „emberi értelem”!
***
Karcagi- Fekete István
Ugyan, hogy?
Vajon az élet, mely vad korbácsa
gyötri most éhező testünket?
A damaszkuszi úton, miért
nem jön a kalmár,
aki ápolná lelkünket szándékával? -
eltörölve ott a pap, sámán, orvos tudományát.
Itt és most, a lényeges szempont;
itt, ahol a jóság szikrája alig pislákol,
most, amikor a jóság szikrája már
senkiben sem látható;
látni, érezni, átélni, részévé válni
az önzetlen jóságnak:
mind az itt és a most,
az eredendő bűneink
és önzőségünk csapdája.
Bitang menet ez nekünk,
s hosszú még az út a bűnbeeséstől
a teljes megváltásig,
hosszú és keserves menet,
míg végül maga az ember
lesz a legbutább a földön.
Az értelem elpártol tőlünk,
s mi ezt végig nézzük, végigéljük.
Mi, akik részei leszünk a kegyvesztett népeknek,
mint az első emberpár, akiket száműztek,
minket is száműznek, és nem a paradicsomból,
hanem az értelem és civilizáció világából.
Nem lesznek figyelmeztető csapások,
már csak a végső viszontagság,
mely le nem rázható súllyal
és terrorral ülhet ránk,
s elveszi legnagyobb kincsünket:
az emberi értelmet.
***
Karcagi-Fekete István
Természet
A természetben sok csoda van,
melyhez képest az ember haszontalan;
a vadász, a gyilkos, a pusztító, az állati éned…
Igaz? Dehogyisnem, s ez így van rendjén,
igaz sokszor szörnyű termék!
Mégis az ember a természet része,
akkor meg miért nem veszi észre?
Ő és ő csak hangzik feljebb,
az evolúciótól nyert gazdag terhet,
el nem bírjuk, így csak küzdünk.
Nagy átok ez rajtunk.
Így szörnyű fajunk egyre csak nyel.
Elnyeli, mely nekünk kell.
Széttiporja magától a bajban
az egyedüli valós képet:
a természetet.
Beszéd, agy és gondolkodás.
Ajándék ez, mely minket szolgál.
Mégis! Te rongy, rőtvörös faj!
Saját ivadékaidra is rátámadsz majd?
Bizony! Ez nem vitatéma.
Mégis ez már hagyatéka,
e büszke, ámde gyarló fajnak,
melyben a költői lant is gyakran hallgat.
De olykor folynak bús medrükben,
dalolnak az élet hevenyében.
Nem bánják, ha sarat kapnak;
dúdolnak, dalolnak…
Úgyis e föld nem hazájuk,
melyben csak a szenvedés vár rájuk.
Küldetésük így egyre csak száll,
„Dalolunk, míg a szent sír magába nem zár!”
***
Karcagi-Fekete István
Hogy lehet…
Hogy lehet nem szeretni,
hogy lehet őt mégis elfeledni,
a pokolba vetni?
Az érzést, ha ember vagy,
ha valóban szeretsz,
akkor kemény kősziklából is vízzé
remegsz - a szerelem - csak
bolonddá tesz.
Vándor vagy,
messzi-messzi idegen,
ha szíved akarod irányítani
- a szerelem hevét -
nem hős, nem lovag,
de síró sárkány lesz neved.
Csak futsz, nem szaladsz,
de kifulladsz, összeszakadsz,
mert a te múzsád oly közel,
mégis tőled oly messze van.
Agyad tilt, a való köztetek
ég és föld,
de szívvel-lélekkel érte epedsz,
s ha nem érzed gyógyító fényét,
az élet máris meggyötör,
mert az élet fáj,
az élet óriáspióca,
de ha őt érzed, ki nem e világból való,
ha őt érzed az életed fényesebb,
hisz’ ő egy csók, mely édes és boldogsághozó.
***
Karcagi-Fekete István
Egyszer volt...
Egyszer volt, de hol is volt?
Egyszer volt egy madárka,
madárkának törött szárnya,
törött szárnnyal repülne, szállna.
Madárkának se pajtása,
hajléka, se párja.
Szárnya béna, lelke sivár,
árván állong az ágon.
Leszáll?
Hova szállna, merre járna,
ha sehol nem várja párja?
Miért béna?
Talán lelke párját várja?
Lelke sivár láza
tette szárnyát bénaságba?
***
Karcagi-Fekete István
Éjjeli fohász
Ha a nap felkel,
az égre ezernyi sugár gyúl végre,
látom a sokaságnak tengerét.
Hitetlen lennék, vagy csak titkolom?
Óceánjában így gondolom,
s tudom a tenger,
mily hitehagyott.
Rációval kell-e néznünk,
vagy képzeletünkről regéljünk,
ha a teljesség teljességét
szüli létünk.
Mily jó volna,
ha természetben kelne
a jóság ereje,
ha hozzám érne,
s ha sátán hamis színárja
csábítja, mit édes élet kínálla,
akkor, ha eper ízben élsz,
hitetlen lennék,
már nem is titkolom.
De a hithez csak te adhatsz
erőt Istenem,
mégis elhagytad hívedet.
Nem ítéllek,
hisz’ nem is tehetném.
Hatalmaddal senki nem ér fel,
csak ítélj,
vagy emelj fel.
***
Karcagi-Fekete István
Nincs menekvés...
Nyugodj már le zordon nappal,
földig sújtó viharoddal,
átkaiddal, melyek mind
fentről hullnak, mint a villám
egyre erősebben, erősebben…
„Átokverés, dögvész sújtson föld!”
- Dörren,
s civilizációnk a Titanichoz menet,
a kapitány még önkénytelenül felkiállt:
„Tudom, mennyi átkot szór rád
ez a poor gúnyás sokaság!
Ó Szodoma és Gomora,
ti eredendően a tiltott almától
fertőzött, fekélyes, beteg városok.”
Az acélszerkezet egyre csak
merül hullámsírja felé,
mely már eleve adatott számára.
A kapitány, mint lángoszlop
egyre csak áll az elveszettnek hitt
hajója orrában.
„Nincs menekvés,
nincs bocsánat!?”
Sóhajt a remény,
s eltűnik a feledés fátylában.
Elveszettnek hitt,
mert a hajó emléke fennmarad,
de minékünk élni kell ember,
hogy hajónk emléke még sokáig éljen!
***
Karcagi-Fekete István
Egy hitetlennek
Vajon az élet, mely vad érzelme
szedte szét most e poor létben,
gyarló testünk egyetlen, igaz,
érzéki hevülettől lángoló
szép szerelmes színét?
Vajon az élet, mely hideg,
zordon, jéghideg; forrón izzó, bűnös vágya
tépte szét most e poor létben
tékozló testünk egyetlen igaz
érzéki hevülettől lángoló
szép szerelmes színét?
Talán, mert félsz önmagamért szeretni.
Félsz a valódi szeretettől,
önmagad egója bezár,
s szolgává teszi a lelkemet.
Azt mondod; szeretsz.
Te nem engem szeretsz.
Te a feltételeid tükörképét szereted,
s ez nem szerelem,
ez félelme a gyenge elmének.
Azt mondod; szeretsz.
Te nem engem szeretsz.
Te a szeretet biztonságát szereted,
a leendő gyermekedet bennem,
s ez nem szerelem,
ez önzés legfelső fokon.
Mégis vagyunk,
akik szeretünk, imádunk
gyűlölünk és utálunk.
De ez így kerek, minthogy földünk is tökéletes.
A valódi szerelem nem korlátoz,
nem zárja el másik szíve szabadságát,
mert az nem fél,
és nem bizonytalan;
önzetlen és boldog, a másik szíve bolgodságán.
***
Karcagi-Fekete István
Szabadság madara
Szabadság madara!
Sóhajtás egy szépen csillogó
rózsaszín boldogság után,
vágyni, vágyódni, vágyakozni
egy földöntúli érzés felé.
Szerelem!
Sóhajtunk és eladjuk lelkünket.
Odaadjuk a csábítás és szépség
hercegnőjének,
aki tüzesen legyűr a porba,
s elveszi eszünket, testünket…
Hmm!
Bolond, aki lyukas kupából kortyolja a kéjt!
Igen,
bitang menet ez nemiségünknek!
Mégis,
kell tartozni valakihez, ha mások
el is hagynak, s érzed, ő is elhagy.
Kell hinni valakiben, benne, akkor is
ha százszor belehazudott szemünkbe.
El kell kötelezni magunkat valakivel,
ha őt hisszük igazinak,
de nem dobban érte szívünk.
Ez mind nemiségünk, létünk,
s szükségleteink csapdája;
biztonságot, szeretetet kapni, önző módon.
***